Huszonnyolc

 https://connect.garmin.com/modern/activity/12284974341

A szakadt vitorla ellenére megvan a 28. utunk. Úgy volt, hogy jön Zita is, de annyira fáj a válla, hogy lemondta, nem biztos, hogy a csónakból át tudna mászni.

 Kiértem a hajóra, a kókány módon, házilag javított génuát visszaszereltem, harcoltam a rollerrel (elvégre nem szerelem nap, mint nap), és mivel közben egy nagyon lágy, az előrejelzésnek megfelelő, déli szellő kerekedett, gyorsan döntöttem, és feldobtam a nagyvitorlát is.

 Mivel a legutóbbi viharban a bójám elszabadult (gazdát cserélt), a csónakot kötöttem a lánchoz, és a kellemes szellőben szokás szerint megcéloztam a tó közepét. Párás volt az ég alja, szokatlanul jól elkülönült a meteorológiai állomás a túlparttól. 

 Valahol az állomás felé félúton már kellemetlenül éreztem magam, féltettem a vitorlákat, és akkor vettem észre, hogy még mindig nem százas a betekerő, kihagytam a kötelet a rollerhez legközelebbi csigából, ezért mellékapott a kötél a dobnak, csak betekerni tudtam a vitorlát, azt se könnyen, kitekerni nem. Viszont a szél annyira feltámadt, hogy szépen tekergettem befele, és eszem ágában se volt lehúzni. Egyúttal fordult is a szél nyugat felé, így folyamatosan tartva a negyedszeles irányt, fordultam le az állomásról.

 Amikor már csak egy zsebkendőnyi génua volt kint, bőszélben ráfordultam az állomásra, és a szél alatti oldalán mentem el. A szél már egészen nyugat felől fújt. Mások teljes vitorlázattal csapattak, én izgultam.

 Az állomás alatt teljesen betekertem a génuát, és perdültem. Nem sokkal később tovább szakadt a vitorla, de ez nincs összefüggésben a perdüléssel, hanem a szél erősödött tovább. Mivel éppen csak felhajítottam a nagyvitorlát, a reffkötelek természetesen nem voltak befűzve, és igazából itt tudatosult bennem, hogy nem az első reffsor fölött, hanem az alatt van a szakadás, tehát ha sejtettem volna, hogy feltámad a szél, érdemes lett volna reffelni. Eddig végig abban a tudatban voltam, hogy a szakadás magasabban van.

 A perdülés és a szakadás után nem sokkal szélbe álltam, és megigazítottam, átfűztem a csigán a roller kötelét. Kicsit húztam is le a génuából, hogy jobb legyen a hajó egyensúlya, megint negyedszelezni kellett. Így még csak biciklivel jártam, hogy oda-vissza megyek, és végig szemből fúj a szél. Az indulás előtt elfogyasztott rakott káposzta konzerv meglehetősen háborgott, de inkább az idegesség miatt, nem a mozgástól. 

 Mást is meglepett ez az idő, előttem keresztbe ment el egy hasonló méretű hajó teljes nagyvitorlával és génuával, szépen csapatott, amikor leszakadt a génua felső hevedere. A sporttárs szerelt egy kicsit, aztán fordult, ment is haza csak nagyvitorlával, bőszélben. Rövid útja volt. 

 A csónak méretű és alakú bójámhoz közeledve próbaképpen motort indítottam, és meglepett, mennyire megfogja a hajót. Az út nagy részén 4 csomó felett mentünk, a motor leengedésekor is, és azonnal visszalassultunk 3 környékére. Ehhez mondjuk az is hozzájárul, hogy elméreteztem a motortartó bakot, az aljából 5-10 centi a vízbe lóg, majd télen vágok belőle. 

 Mivel a szél egyenletes volt, a próbaindítás után le is állítottam a motort és kiemeltem, hogy csak a csiga legyen a vízben, és vitorlával, első próbálkozásra nekidurrantottam a csónak méretű bója oldalának a hajó oldalával. Nem sérült semmi, alig volt sebességünk, négyesre értékelem a manővert.

 Összességében egy indokolatlanul stresszes út volt, aminek igazi örömvitorlázásnak kellett volna lennie, ha jók lennének a vitorláim. Talán jövő héten jön az új nagyvitorla, az javítani fog az önbizalmamon. Sajnos nem mértem, mekkora szél volt, valószínűleg nem nagy, csak váratlan és megtévesztő. Már megint nem erről volt szó. Most, ahogy ezt írom a kikötés után egy órával, a hajón ülve, megint lágy szellő lengedez, és szélcsendes foltok vannak a vízen.